Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A szerelem. Azt hiszem ez az egyetlen téma amiről utálok beszélni. Nem akarok szerelmet. Egyedül is jól megvagyok. Ez valami eldaryai boszorkányság!
-Sziasztok!-ráztam meg a fejem végül, majd kirohantam. Nem azért, mert drámát akartam rendezni. Hanem, mert nem akartam, hogy lássanak összeroppanni. Kirohantam az épületből. Lendületből felhúztam magam a falra, és leugrottam. Olyan helyre akartam menni, ahová senki sem követ. Elég volt az az egy pillanat, míg megálltam körülnézni, hogy az emlékek rámtörjenek, és hogy a honvágy felordítson a lelkemben. Az ujjaimat összekulcsoltam, és a tarkómra szorítottam. Egész testemben remegtem. Mély levegő...1.2.3. Hallottam, ahogy valaki közeledik. Újra rohanni kezdtem, immár tudatosan az erdő irányába. Az ágak felszakították a bőrt az arcomon, valami megcsípett, és minden kőben megbotlottam. De én csak rohantam, mintha az életem múlna rajta. Nem akartam, hogy így lássanak. Ilyen szánalmasnak. Egyszercsak megtorpantam. Szórakozottan ácsorogtam, miközben a könnyeim az arcomat símogatták, és összegyűltek a kis gödörben a kulccsontom felett. Halvány mosolyra húztam a számat. Valahogy megnyugodtam. Mert ahogy összezárultak mögöttem az ágak eltűnt a külvilág. A külvilág, ami bánt. A külvilág, ami fájdalmat okoz. A külvilág, ami ellenem van. Sóhajtottam. Mi a fenének rohantam el? A monodrámám semmire sem jó, nem fogok vele elmenekülni a valóságtól. A gondolatmenetemet szöszmötölés szakította félbe, ami a mellettem lévő bokorból hallatszódott. Támadó pozíciót vettem fel, és vártam, hogy valaki kilépjen az ágak mögül, de ez nem történt meg. Helyette egy igencsak méretes, fekete, farkas szerű lény lépett elő. Nevra egy ilyenért hagyta el fél szemét. Rámvicsorgott, majd vonyított egyet, és rám vetette magát. Nem tudtam félkészülni. Az egész súlyával rám nehezedett, ezzel is leszorítva a földre. Kezeimet védekezésképp az arcom elé szögeztem. Hiába lehetek bátor egy templomos lovaggal szemben, ha minden nagy testű állatfélétől rettegek. A fogait mélyen a húsomba fúrta, mire beharaptam az alsó ajkam. Hallottam, hogy valaki felém rohan, de az imént emlegetett külvilág kezdett elhomályosodni, a szemeimre fekete ködként hullott az álom.
~Valkyon szemszög~
Futottam, mint minden reggel, de arra nem számítottam, hogy valami kizökkent a rutinomból. A Nap még alig kelt fel, mikor egy vonyítás zengte be egész Eelt. Egy gallytrot vonyítása. Idegesen rohantam az erdő irányába. Már egy hónapja nem volt riasztás, de meglettünk volna nélküle. Mire beértem már nem találtam ott az állatot, csak azt a lányt tegnapról. Nem voltak komolyabb sérülései, néhány karcolás és zúzódás, de a vállán lévő harapás aggasztó volt. Átdobtam a vállamon az ájult lányt, és már indultam volna, mikor megakadt a szemem valamin. Egy ezüst, medálszerű dolognak tűnt. Meg sem néztem tüzetesebben, csak felkaptam, és visszaindultam a HQ-ra. Bekopogtam a gyengélkedőre, bár ezt csak udvariasságból tettem. Eweleinből még azt is kinézném, hogy nem alszik.-Mondd csak...-néztem rá, ahogy beléptem-a gallytrot harapás mérgező?
-Nincs hivatalosan jelentett eset, de bármi lehetséges-sietett oda.-Ez meg ki?-vizslatta lány arcát.
-Amalie, weberi karakura. Tegnap érkezett. Megharapták a vállát-böktem a sebre, ami körül egy lila folt ékeskedett, és több ere is feketének tűnt.
-Szerintem intolarenciája van.
-Kihagytam az egészségügyet, szóval ezzel nem sokat mondasz. Ellenben jelentést kell írnom Miikonak az esetről, úgyhogy ezt is beleírom.
-Mit? Hogy lógtál egészségügyről?-rázta meg a fejét.
-Nem. Hogy intolarenciája van. Fura egy teremtés.
-Mindenkinek vaj van a füle mögött-vonta meg a vállát, miközben nekilátott fertőtleníteni a sebet.
Kiléptem a folyosóra, mire a kék hajú kollégámba botlottam.
-Valkyon-köszönt. Végig néztem magamon, de nem tűntem mézescsupornak, így nem értettem mi ez a mosoly.-Mondd, nem futottál össze Amalieval?
-Épp az imént vittem be a gyengélkedőbe-mondtam szűkszavúan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése