Fura lány vagyok, de nem várom, hogy bárki is elhívjon. Persze táncolni szeretnék, de elmenni nem. Túl komplikált lennék? Előfordulhat. Kinyílt az ajtó, és pár pillanat múlva a földön feküdtem, miközben valaki rámnehezedett. Azt hiszem azért vagyok folyton a padlón, mert innen már nincs lejjebb.
-Miért kell folyton rámesned?-ütlegeltem az elfet.
-Miért álltál meg az ajtóban?-kérdezte, miközben lefogta az őt verő kezem. Jogos kérdés volt.
-Mindegy, csak szállj le rólam!-hisztiztem. Felállt és nyújtotta a kezét. Bezzeg most egy idegesítő vigyor ült az arcán, de tegnap még hozzámszólni is félt. Megragadtam a kezét, és felegyenesedtem.
-Megjegyzem-kezdte.-Pont meg akartalak keresni. Nem gondoltam, hogy megtalállak-vakarta a tarkóját.
-Jó, nagyon király ez a monológ dolog, meg minden, tőlem aztán majd folytathatod, de inkább azt mondd meg, hogy miért jöttél utánam, fél perccel azután, hogy kiküldtél.
-Miiko keres.
-És ezt nem tudtad volna akkor elmondani, mikor bent voltam? Egy-két kék foltot megúsztam volna-puffogtam. Megvonta a vállát. Ha szemmel ölni lehetne...
-Gyere-intett a fejével, és elindult egy irányba. Megtorpantam.
-Te meg mégis minek kísérsz el?
-Még a végén eltévedsz, aztán meg rám fogod!
-Nonszensz-ráztam a fejem, majd utána mentem.
Benyitott egy hatalmas terembe. A teremben a hajnali homály ellenére is világosság volt. A helyiség közepén egy hatalmas, világító, kék...kő volt. Nem nagyon értettem a funkcióját, így megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, ami nehezen ment, mivel a kékség vonzotta a tekintetem.
-Amalie?-lépett ki mögüle az emlegetett kitsune.
-Igen?-kérdeztem vissza, mert nem nagyon tudtam mivel válaszolni a nevemre.
-Szerettem volna beszélni veled a...-kezdte, de elakadt. Megráztam a fejem, és vártam, hogy folytassa, de ez nem történt meg. Ijedten meredt a hátam mögé. Már épp felkészültem, hogy szétrúgjam a mögöttem álló mumus fejét, de mikor megfordultam, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs semmilyen mumusról. A mögöttem tornyosuló kő kéken izzott, amit akkor még nem csinált, mikor beléptem. Miért történik minden, akkor amikor én betoppanok valahová? Lustálkodhat az őrördögöm! Hirtelen egy fehér fényesség övezte a világító sziklát, és egy női alak libbent elő a semmiből. Lépkedett, de olyan könnyeden sétált, hogy úgy tűnt, mintha a talpa nem is érintené a talajt. Egész közel lépett hozzám, én pedig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, és vártam, hogy mi fog történni. A nő megfogta a bal csuklómat, két keze közé vette, de közben végig a szemembe nézett. Mintha a pillantása a csontomig hatolt volna, mintha látta volna a lelkemet. Egy halovány mosoly kiséretében távozott.
-Ez meg mi a fészkes fene volt?-kérdeztem idegesen.
-Mit akarhatott?-nézett Miikora Ezarel.
-Mutasd a csuklód!-utasított a róka. Odanyújtottam a bal alkarom. A lány kigülyvedt szemekkel nézett a kezemre. Reakcióját figyelve, az én tekintetem is levándorolt az odanyújtott végtagomra. Ahogy megpillantottam, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak.
-Mi a Jó Démon ez?-kérdeztem kétségbeesetten, miközben a kitsune és az elf között kapkodtam a fejem. Nem is tudom, hogy a sírás vagy az ájulás kerülgetett. A pulzusom az egekbe szökkent, a szívverésemet hallottam a fülemben, és az idegeimen zongorázott valamelyik agylakóm. A kékhajú közelebb lépett, amikor meglátta a róka elszörnyedt arcát. Már-már óvatosan nézte meg a kezem, majd le is engedte. Nem mondott semmit, még akkor sem, amikor leengedte a kezem.
-Ez mi?-kérdeztem újra, mostmár kevésbé hisztérikus hangnemben. Legalábbis úgy terveztem.
-Diligitis Macram-suttogta Miiko.
-És ez mire jó?-informálódtam, mert egy latin névvel nem lettem okosabb.
-A szívnek ki kell egészülnie-magyarázta.-Az azt fogja jelezni, hogy megállapodhatsz az mellett, aki kiegészíti.
-Mármint?
-Mármint jelezni fogja az igaz szerelmet-mondta, mire valami elgyengült, vékony és elég pszihés vihogást hallattam.
-Igaz szerelem? Most komolyan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése