1.Otthon

-Add a kötszert!-hallottam egy rekedtes női hangot, de felfogni nem tudtam.
-Túléli?-kérdezte egy sokkal magasabb, nőiesebb hangot.
-Valószínűleg-szólt a másik kurtán. Éreztem, ahogy egyikőjük megtörli a sebem, és bekötözi.
-Vigyük el Nathaleehez!-suttogta a nőiesebb hangú.
-Majd, ha felébredt. Nem szabad benne megbíznunk-mondta határozottan a rekedt. A hang közelségéből ítélve ő látott el. Csend telepedett rájuk, csak a rekedt nő kezei pihentek a karomon. Percek teltek el némán. Felköhögtem. Éreztem, ahogy a nő ujjai ráfonódnak az alkaromra. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet és két szétfolyt alakot láttam. A látásomnak kellett pár perc, mire kitisztult. Egy kreol bőrű lányt láttam meg először. Hófehér haja keretezte az arcát, és aranyszín szemei fürkészték az arcomat. Mögötte egy alacsonyabb lény állt, szintén a női nem képviseletében. Sötétbarna haja már-már fekete volt, és acélkék szemei érdeklődve szegeződtek rám.
-Ki vagy?-kérdezte a fehérhajú, akiről kiderült, hogy a rekedt hang tulajdonosa. Mély lélegzetet vettem, és mérlegeltem, hogy meg tudok-e szólalni. Végül kiböktem a nevem.
-Amalie-suttogtam. A barnahajú közelebb lépett, majd letérdelt hozzám. A ruháik furák voltak. A fehérhajú sötétlila felsőt és harisnyát viselt, míg a szoknyája, és a pajzsai(?), amelyek a testét borították, világosszürkében tündököltek. A barna tetőtől talpig feketékben volt. Nadrágja bőr, de a rövidújju felsője egy jóval könnyebb anyagból lehetett. Vállai meztelenül kukucskáltak ki az anyag alól.
-Fel tudsz állni?-kérdezte, mire bólintottam. Mindketten felálltak, és engem is fölsegítettek. A feketeruhás felkapta a táskám és a késem a földről, és elindultunk. Egyikünk sem szólalt meg. Nem tartott sokáig, míg egy hatalmas falhoz értünk. A rekedt lány közelebb lépett a falhoz, és egy ismeretlen nyelven motyogott. A fal belökődött és mindketten megindultak, így én követtem őket. Egy magas férfi állt a kapu mellett. A barna odalépett, és egy összetekert pergament nyújtott oda neki. Az átolvasta, de kérdőn nézett rám.
-Sebesült-magyarázta az alacsony. A magas, vaddisznószerű lény újra bólintott, és beengedett. A fehérhajú bevárt minket.
-Nincs meleged?-kérdezte. Valóban meleg volt. A Nap hétágra sütött, és amint kiléptünk az árnyékból, felhevített. Levettem a kabátomat, és a karomra terítettem.
-Milyen lény vagy?-kérdezte a kékszemű.
-Karakura-válaszoltam tömören, mire a másik kettő megtorpant.-Weberből jöttem-tettem hozzá. A két lány szótlanul toporgott.-De nem fojtogatok másokat. Az csak egy hülye legenda!-ráztam a fejem.
-Hogy jutottál ide?-kérdezte a barnahajú.
-Mielőtt válaszolnék, tisztázhatnánk, hogy pontosan mi az az ,,ide"?-érdeklődtem, mire a két lány összenézett.
-Ez Eldarya-mondta végül az arany szemű.
-Nem omlott össze olyan 4500-4600 évvel ezelőtt?-ráncoltam a szemöldököm.
-Nem. De ezt kizárólag az Orákulumnak köszönhetjük. De ki vele, hogyan kerülsz ide?-váltott más hangnemre.
-Lidércek jöttek Weberbe. Az egyikőjük elátkozhatott. Csak nem értek tündéül.-húztam el a szám.
-Mit mondott?-érdeklődött a fekete ruhás. Egyértelműen bőbeszédűbb volt mint a társa.
-Valami ilyesmit; neniam revenoskien ajn vi iros Via destino en via alta mano Via laboro estas fari ĝin Savu la mondon...-idéztem fel nagyjából a nő szavait. Fogalmam sem volt milyen nyelven beszélt, de reméltem, hogy legalább az eldaryaiak értik.
-Ez nem tünde-rázta fejét.-Eszperantó. Nem mellesleg értelmetlen így, ahogy elmondtad, de a lényege körülbelül ez: sosem mehetsz vissza a világodba, a sorsod a te kezedben van. El kell végezned a feladatod, hogy megmentsd a világot. De mi a feladatod?-elmélkedett.
-Bár tudnám...-masszíroztam az orrnyergem.-Biztos nem térhetek haza?-szorult össze a torkom. Bár családom nincs, de barátaim igen...már ha túlélik a lidércek támadását.
-Ha tükörben fordítanám amit mondtál, így hangzana:,,Soha ne jöjj vissza bárhová is megy, sorsod a te kezedben, munkád meg kell tennie, mentse a világot"-idézte fel.-De ez így értelmetlen.