3.,,Segítség"

Na igen! Roxanne és April sem tudtak arról, hogy pontosan mi is az okozója a bordáimnál lévő sebnek. Sóhajtottam.
-Hát...-kezdtem.-Ki gondolta volna, hogy a lidércek egész jól harcolnak?-nevettem kínosan. Nathalee értetlenül rázta a fejét.-Nem eldaryai vagyok-tettem hozzá, egyfajta magyarázatképp. Erre a lány még furábban nézett rám.-Weberből jöttem. Karakura vagyok-mondtam végül. Nathalee meg se hökkent.
-Hogy kerültél ide?-szegezte nekem a kérdést.
-Elátkoztak...-suttogtam, és összeszorult a torkom, arra a gondolatra, hogy soha többé nem láthatom Rosiert és Naelt. Nathalee válaszképp egyfajta nyöszörgést hallatott. Végül letérdelt elém, és elővette az egyik kémcsövet az övéből. Valamilyen halványzöld keverék volt benne. Elmozdította a véres kötést, és a sebemre öntött belőle. Nem éreztem semmiféle fájdalmat, viszont mikor ránéztem a botrdáimra, már hűlt helye volt a sérülésnek. Azonban az fájt, ahogy Nathalee egy könnyed mozdulattal letépte az oldalamra rögzített kötést. Mondjuk azokhoz képest, amiket idáig megéltem, ez semmiségnek tűnt.
-Először azt hittem vámpír vagy-vallotta be, miközben feltápászkodott.-Hegyes fül, éles szemfogak...-sorolta. Gondolom nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, de azért kivettem a hajam a fülem mögül, és a nyelvemmel végigsimítottam a fogsoromon.-Nem mellesleg tiszta vér voltál-csettintett a nyelvével.
-Weberben nem élnek vámpírok-rántottam vállat...már-tettem hozzá magamban.
-Nem is azt mondom!-nevetett harsányan.-Valkyon visszajött?-váltott hirtelen témát. Roxanne boldogan bólogatott.
-Menj üdvözölni-vigyorodott el April, mire Roxanne beleboxolt a vállába.-Auuu!
-Egyenlőre én vagyok az egyetlen nőnemű a báttyám életében, és ez így is van rendjén.
-Jajj Rox, 21 évesek vagytok, ideje lenne elszakadnotok!-mondta April a fejét ingatva, mire Nathalee is bólintgatni kezdett.
-Figyeljetek...szerintem ez a beszélgetés rám nem tartozik, szóval szívesen távoznék...-kezdtem a mondókámat.-De az a nagy helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy innen honnan, merre, meddig-húztam el a számat. A lányok észbekaptak, sőt April még homlokon is vágta magát.
-Nem tudom mennyire bízhatunk meg benned...-közölte a puszta tényt Roxanne.-De a szárnyaink alá veszünk-jelentette ki, mire a mellette állóknak eltorzult az arcuk.
-És ha megöl?-kérdezték szinte tökéletesen egyszerre.
-Nem áll szándékomban-hátráltam, de úgy tűnt, észre se vesznek.
-Neked is adtunk esélyt Nath-nézett Roxanne a rózsaszín hajú szerzetre. Az a mennyezetre szegezte a tekintetét.-A te felelősséged!-mondta végül, beletörődve.
-A miénk!-korrigálta April, és egy bíztató mosolyt küldött felém. Mivel Nathalee rájött, hogy kénytelen beletörődni a helyzetbe, bár vonakodva, de elfogadta, hogy anyáskodik felettem. Valamiért van egy olyan előérzetem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, de vajon miért? Talán azért, mert még én sem tudom, hogy mások mit fognak reagálni a kijelentésemre, miszerint:,,Szia! Most estem be Weberből, és egy olyan fajból származok, amiről még ma is azt hiszitek gyilkol, de szeretném, ha befogadnátok!". És van egy olyan érzésem, hogy ők sem. Hurrá! Jól kezdődik. Remélem nem fogok túl nagy problémát okozni.
-Gyere!-ragadott karon April. Kirángatott a szobából, és végighúzott a folyosón, miközben a lányok utánunk loholtak. Egy fekete ajtó előtt álltunk meg. April kutakodott egy darabig, mire megtalálta a kulcsát, de végül benyitott a helyiségbe, ami (gondolom én) a szobája lehetett. Roxanne belökdösött maga előtt, majd ránk is csukta az ajtót. Ennek a projektnek nem lesz jó vége.