4.Kezdődjön a kalamajka

-Na!-csapta össze a tenyerét April.-Kezdetnek adok pár ruhát, hogy ne nézz ki olyan...különcnek-szólt, miközben kinyitott egy hatalmas gardróbot. Végignéztem magamon. Hát igaz ami igaz, az öltözékem eléggé eltért az övéktől. A fekete, magasderekú nadrágomba beletűrtem a szürke pólóm, miközben a karomon ott lógott a terepmintás kabátom. Összetéveszthetetlen voltam az eldaryaiakkal. Roxanne és Nathalee otthonosan mozogtak a szobában, de én idegenkedve toporogtam az ajtó mellett. Gondolataimat (bár próbáltam elterelni) beszőtte a honvágy, és máson sem járt az eszem, csak hogy visszatérhessek Weberbe. Noha tudtam, hogy a lidércnek köszönhetően sosem láthatom viszont a szülőhelyem, de a remény szikrája mégis ott volt a szívem legmélyén.
-Tessék!-zökkentett ki a gondolataimból egy hang. April a szemem előtt ringatott néhány ruhadarabot. Zavartan kézbe vettem, és jobban megnéztem őket.-Vedd fel!-mosolygott a lány bíztatóan.
-Nincs az a Démon!-ráztam meg a fejem. A kezemben tartott darabok...khmm, kicsit túl nyitottak voltak. Mármint értem én, hogy nyár van, de könyörgök, nem áll szándékomban köldökig kivágott pólókban járkálni. Az idáig ágyon ücsörgő Roxanne most felállt, és kikapta a kezemből a felsőt.
-Ezt te sem gondoltad komolyan!-kacagott fel. A talpig feketébe öltözött lány kissé sértetten kapkodta a fejét köztem és a fehérhajú között.
-Van jobb ötleted?-vonta fel fél szemöldökét.
-Van valami a táskádban?-nézett rám az aranytekintetű, miközben felvette a padlóról az említett tárgyat. Idegesen megráztam a fejem, és magamban könyörögtem valami pokoli lénynek, hogy ki ne nyissa a táskámat. Az én titkom...a sajátom.
-Ez mi?-kérdezte a lány, kezei között forgatva a kis fém medált, amit még Nael rögzített rá a zipzárra nagy szenvedések árán.
-Az uroborosz-mondtam. Mindhárman értetlenül néztek rám.-Saját farkába harapó sárkány. Örökké valóság. Capisce?-döntöttem el a fejem.
-Azt nem a humunkuluszok viselik?-hunyorított elmélkedve Nathalee.
-Is...-súgtam. Akárhányszor erről volt szó, ösztönszerűen lehalkítottam magam.
-Figyeljetek!-mondta Roxanne.-Jobb ötlet híján...menjünk a piacra!-adott hangot az általa leglogikusabbnak megítélt ötletnek. Bár nem tartottam jó ötletnek, de mivel így is rengeteget tesznek értem, így felvettem a jópofit, és megindultunk a piacra. Hát, ha idáig nem láttam Eldaryának azt a részét, amelyik pezseg, most volt szerencsém. A piac hatalmas. És rengetegen vannak. Kicsit feszélyezve éreztem magam.
-És ti milyen lények vagytok?-dobtam fel egy témát, próbálva elhessegetni az agorafóbiámat.
-Elf vagyok-mondta mosolyogva Nathalee. Hegyes füleiből, amik kilógtak a haja alól ezt már sejtettem.
-Faelienne-mondta röviden Roxanne. Azt nem tette hozzá, hogy melyik oldalról mi, de látszott, hogy kellemetlenül érinti a téma, így nem is kérdeztem többet.
-Én youkai vagyok-szökdécselt mellettem April. A farkasfülei kilógtak sötét haja alól, így erről sem kérdeztem többet. A lányok hirtelen vettek egy lendületet és befordultak egy üzletbe. Én meg utánuk. Elhúztam a számat, ahogy beléptünk. Mindenhol ruhák. Másoknak ez a Mennyország. Nekem a Pokol. Mivel a többiek odaintegettek a pult mögött álló Purrekonak, én is motyogtam valami idétlen köszönésfélét. A macsek nagyon el volt merülve valaminek a méricsgélésével, de az ökögésemre felpillantott.
-Helló, kedves!-szólt oda, rejtett mosollyal.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy mindenki engem bámul. Mármint, tényleg, nem vagyok egy olyan érdekes valaki! Egészen odáig, amíg meg nem tudod a titkom. Erre a gondolatra csak még hevesebben vert a szívem, így inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy mit kéne vennem.
-Egyáltalán mivel fogok fizetni?-fordultam Aprilhez, aki a ruhák között turkált. Más kérdés, hogy magának, vagy nekem keresett-e ruhát.
-Maanával-mondta, mintha ez természetes lenne.
-De azt ugye tudod, hogy nekem nincs olyanom?-érdeklődtem. April száját egy nem túl szalonképes mondat hagyta el.
-Nincs semmid?-masszírozta az orrnyergét.

3.,,Segítség"

Na igen! Roxanne és April sem tudtak arról, hogy pontosan mi is az okozója a bordáimnál lévő sebnek. Sóhajtottam.
-Hát...-kezdtem.-Ki gondolta volna, hogy a lidércek egész jól harcolnak?-nevettem kínosan. Nathalee értetlenül rázta a fejét.-Nem eldaryai vagyok-tettem hozzá, egyfajta magyarázatképp. Erre a lány még furábban nézett rám.-Weberből jöttem. Karakura vagyok-mondtam végül. Nathalee meg se hökkent.
-Hogy kerültél ide?-szegezte nekem a kérdést.
-Elátkoztak...-suttogtam, és összeszorult a torkom, arra a gondolatra, hogy soha többé nem láthatom Rosiert és Naelt. Nathalee válaszképp egyfajta nyöszörgést hallatott. Végül letérdelt elém, és elővette az egyik kémcsövet az övéből. Valamilyen halványzöld keverék volt benne. Elmozdította a véres kötést, és a sebemre öntött belőle. Nem éreztem semmiféle fájdalmat, viszont mikor ránéztem a botrdáimra, már hűlt helye volt a sérülésnek. Azonban az fájt, ahogy Nathalee egy könnyed mozdulattal letépte az oldalamra rögzített kötést. Mondjuk azokhoz képest, amiket idáig megéltem, ez semmiségnek tűnt.
-Először azt hittem vámpír vagy-vallotta be, miközben feltápászkodott.-Hegyes fül, éles szemfogak...-sorolta. Gondolom nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, de azért kivettem a hajam a fülem mögül, és a nyelvemmel végigsimítottam a fogsoromon.-Nem mellesleg tiszta vér voltál-csettintett a nyelvével.
-Weberben nem élnek vámpírok-rántottam vállat...már-tettem hozzá magamban.
-Nem is azt mondom!-nevetett harsányan.-Valkyon visszajött?-váltott hirtelen témát. Roxanne boldogan bólogatott.
-Menj üdvözölni-vigyorodott el April, mire Roxanne beleboxolt a vállába.-Auuu!
-Egyenlőre én vagyok az egyetlen nőnemű a báttyám életében, és ez így is van rendjén.
-Jajj Rox, 21 évesek vagytok, ideje lenne elszakadnotok!-mondta April a fejét ingatva, mire Nathalee is bólintgatni kezdett.
-Figyeljetek...szerintem ez a beszélgetés rám nem tartozik, szóval szívesen távoznék...-kezdtem a mondókámat.-De az a nagy helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy innen honnan, merre, meddig-húztam el a számat. A lányok észbekaptak, sőt April még homlokon is vágta magát.
-Nem tudom mennyire bízhatunk meg benned...-közölte a puszta tényt Roxanne.-De a szárnyaink alá veszünk-jelentette ki, mire a mellette állóknak eltorzult az arcuk.
-És ha megöl?-kérdezték szinte tökéletesen egyszerre.
-Nem áll szándékomban-hátráltam, de úgy tűnt, észre se vesznek.
-Neked is adtunk esélyt Nath-nézett Roxanne a rózsaszín hajú szerzetre. Az a mennyezetre szegezte a tekintetét.-A te felelősséged!-mondta végül, beletörődve.
-A miénk!-korrigálta April, és egy bíztató mosolyt küldött felém. Mivel Nathalee rájött, hogy kénytelen beletörődni a helyzetbe, bár vonakodva, de elfogadta, hogy anyáskodik felettem. Valamiért van egy olyan előérzetem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, de vajon miért? Talán azért, mert még én sem tudom, hogy mások mit fognak reagálni a kijelentésemre, miszerint:,,Szia! Most estem be Weberből, és egy olyan fajból származok, amiről még ma is azt hiszitek gyilkol, de szeretném, ha befogadnátok!". És van egy olyan érzésem, hogy ők sem. Hurrá! Jól kezdődik. Remélem nem fogok túl nagy problémát okozni.
-Gyere!-ragadott karon April. Kirángatott a szobából, és végighúzott a folyosón, miközben a lányok utánunk loholtak. Egy fekete ajtó előtt álltunk meg. April kutakodott egy darabig, mire megtalálta a kulcsát, de végül benyitott a helyiségbe, ami (gondolom én) a szobája lehetett. Roxanne belökdösött maga előtt, majd ránk is csukta az ajtót. Ennek a projektnek nem lesz jó vége.

2.Magyarázat

-Egyáltalán miért támadtak titeket a lidércek?-kérdezte a fehérhajú. Most, hogy a fényben állt, láttam, hogy minták díszítik az arcát, de ezeket néhol megszakítja pár forradás.
-Valami szövetség...-kezdtem.-Olyan 500 éve a karakurák és a lidércek kötöttek egy egyezséget. Akkoriban mindkét nép más volt. Akkor volt a legtöbb gyilkos közöttünk is. De a karakurák új vezetője megváltoztatott minket. Csak olyat ölünk aki megérdemli, de szinte mindenki hidegvérű gyilkosoknak tart minket. A lidércek rájöttek, hogy megszegtük a szövetséget. Ez lett a vége.-meséltem el dióhéjban a dolgot. A két lány gondolataikba merülve hallgattak végig.
-Szóval te nem vagy gonosz?!-vonta le a következtetést a feketehajú.
-Dehogy vagyok...-akadtam meg a névvel.
-April-segített ki. A fehérhajúra néztem, aki mosolyogva megrázta a kezem.
-Roxanne vagyok.-legalább tudom a nevüket.-Van még sebed, ezen kívül?-bökött az oldalamon tátongó sebre.
-Nem...vagyis nem hiszem.-ráztam meg a fejem.
-Mindenesetre elviszünk Nathaleehez-billentette el a fejét.
-Roxanne! Roxanne!-kiabálta valaki, mire a lány 180º-os fordulatot vett.
-Igen?-nézett az egyszarvúra.
-Megérkezett Valkyon!-mondta a lény mosolyogva, mire Roxanne hatalmas vigyorra húzta a száját.-Ő ki?-ráncolta a szemöldökét a fiú.
-Nathalee. Csak kipróbáltunk egy új főzetet.-legyintett a talpig feketében álló April, mire én bőszen bólogatni kezdtem. Az unikornis még egy utolsó pillantást vetett rám, majd elviharzott.
-Ki az a Nathalee?-ráztam meg a fejem. De nem kaptam választ, mert másodpercekkel később egy magas férfi lépett hozzánk, aki nem mellesleg kiköpött Roxanne volt. A lány a nyakába borult, mire az mosolyogva átkarolta.
-Hiányoztál-mondta.
-Egyben vagy még?-kérdezte Roxanne, és látazott, hogy könnyes a szeme.
-Nem úgy nézek ki?-kérdezett vissza autómatikusan a fiú. Körülbelül olyan idős lehetett mint a lányok. Szerintem még egy darabig el lettek volna, ha April nem szól közbe.
-Oké, ez egy nagyon szép jelenet, meg minden, de nagyon-hangsúlyozta-fontos dolgunk van-bökött felém a fejével.
-Sajnos való igaz. Majd beszélünk-ölelte át mégegyszer a fiút, aztán motyogott neki egy:,,ő Nath-et", mert az furán nézett rám, majd visszafordult hozzánk. Egy sokatmondó pillantást vetett rám. Aprillal utánasiettünk.
-Ki az a Nathalee?-tettem fel újra a kérdést.
-Az Abszint gárda tisztje. De mindjárt meglátod-válaszolt April. Felsétáltunk a lépcsőn, és egy hatalmas folyosóra értünk, ahol ajtó ajtót ért. A lányok odaléptek egy ajtóhoz a sok közül, és belökték azt. Mivel volt egy olyan érzésem, hogy azt várják, hogy utánuk menjek, így bátortalanul tettem egy lépést. Be kell valljam, soha sem jártam még Eldaryában. Jártam már a Földön, Cloudhillben, és egy alkalommal volt ,,szerencsém" meglátogatni az Alvilágot. Egy életre szóló élmény volt. No nem mintha Weber egy Csodaország volna. Belélptem a szobába. Odabenn világosság uralkodott, és a levegőben különböző bájitalok illata keveredett. A polcokon üvegcsék sorakoztak, mindegyikben löttyök voltak, meg egy-két olyan dolog, amiről jobb, ha nem tudod, micsoda. A falak élénk zöld színekben pompáztak. Ez a rengeteg szín kezdett elszédíteni. A szoba tulajdonosa a sarokban lévő íróasztalnál dolgozott épp. Rózsaszín haja kócos copfban borult a hátára, és tincsei rakoncátlanul estek az arcába. Felülről egy kigombolt ing volt rajta, ami alatt egy rózsaszín haspólót viselt. Rövidnadrágja alól kivillant a combja. Övén kémcsövek helyezkedtek el, szép sorjában. Ahogy meglátott minket, jobban inkább őket, felvillanyozódott. Vidáman Roxanneékhez lépett. Én léptem be utolsónak, sereghajtóként. Becsuktam magam mögött az ajtót, és elég szerencsétlenül megálltam a lányok mögött.
-Kihez van szerencsém?-nézett rám a rózsaszín hajú, ahogy értelmeztem Nathalee.
-Amalie-mutatkoztam be. Nathalee pillantása végigsiklott rajtam, és megállapodott az oldalamon.
-Mi lett?-lépett közelebb, és jobban szemügyre vette, az átvéresedett kötszert. Erre a másik két lány is felém fordult.

1.Otthon

-Add a kötszert!-hallottam egy rekedtes női hangot, de felfogni nem tudtam.
-Túléli?-kérdezte egy sokkal magasabb, nőiesebb hangot.
-Valószínűleg-szólt a másik kurtán. Éreztem, ahogy egyikőjük megtörli a sebem, és bekötözi.
-Vigyük el Nathaleehez!-suttogta a nőiesebb hangú.
-Majd, ha felébredt. Nem szabad benne megbíznunk-mondta határozottan a rekedt. A hang közelségéből ítélve ő látott el. Csend telepedett rájuk, csak a rekedt nő kezei pihentek a karomon. Percek teltek el némán. Felköhögtem. Éreztem, ahogy a nő ujjai ráfonódnak az alkaromra. Nagynehezen kinyitottam a szemeimet és két szétfolyt alakot láttam. A látásomnak kellett pár perc, mire kitisztult. Egy kreol bőrű lányt láttam meg először. Hófehér haja keretezte az arcát, és aranyszín szemei fürkészték az arcomat. Mögötte egy alacsonyabb lény állt, szintén a női nem képviseletében. Sötétbarna haja már-már fekete volt, és acélkék szemei érdeklődve szegeződtek rám.
-Ki vagy?-kérdezte a fehérhajú, akiről kiderült, hogy a rekedt hang tulajdonosa. Mély lélegzetet vettem, és mérlegeltem, hogy meg tudok-e szólalni. Végül kiböktem a nevem.
-Amalie-suttogtam. A barnahajú közelebb lépett, majd letérdelt hozzám. A ruháik furák voltak. A fehérhajú sötétlila felsőt és harisnyát viselt, míg a szoknyája, és a pajzsai(?), amelyek a testét borították, világosszürkében tündököltek. A barna tetőtől talpig feketékben volt. Nadrágja bőr, de a rövidújju felsője egy jóval könnyebb anyagból lehetett. Vállai meztelenül kukucskáltak ki az anyag alól.
-Fel tudsz állni?-kérdezte, mire bólintottam. Mindketten felálltak, és engem is fölsegítettek. A feketeruhás felkapta a táskám és a késem a földről, és elindultunk. Egyikünk sem szólalt meg. Nem tartott sokáig, míg egy hatalmas falhoz értünk. A rekedt lány közelebb lépett a falhoz, és egy ismeretlen nyelven motyogott. A fal belökődött és mindketten megindultak, így én követtem őket. Egy magas férfi állt a kapu mellett. A barna odalépett, és egy összetekert pergament nyújtott oda neki. Az átolvasta, de kérdőn nézett rám.
-Sebesült-magyarázta az alacsony. A magas, vaddisznószerű lény újra bólintott, és beengedett. A fehérhajú bevárt minket.
-Nincs meleged?-kérdezte. Valóban meleg volt. A Nap hétágra sütött, és amint kiléptünk az árnyékból, felhevített. Levettem a kabátomat, és a karomra terítettem.
-Milyen lény vagy?-kérdezte a kékszemű.
-Karakura-válaszoltam tömören, mire a másik kettő megtorpant.-Weberből jöttem-tettem hozzá. A két lány szótlanul toporgott.-De nem fojtogatok másokat. Az csak egy hülye legenda!-ráztam a fejem.
-Hogy jutottál ide?-kérdezte a barnahajú.
-Mielőtt válaszolnék, tisztázhatnánk, hogy pontosan mi az az ,,ide"?-érdeklődtem, mire a két lány összenézett.
-Ez Eldarya-mondta végül az arany szemű.
-Nem omlott össze olyan 4500-4600 évvel ezelőtt?-ráncoltam a szemöldököm.
-Nem. De ezt kizárólag az Orákulumnak köszönhetjük. De ki vele, hogyan kerülsz ide?-váltott más hangnemre.
-Lidércek jöttek Weberbe. Az egyikőjük elátkozhatott. Csak nem értek tündéül.-húztam el a szám.
-Mit mondott?-érdeklődött a fekete ruhás. Egyértelműen bőbeszédűbb volt mint a társa.
-Valami ilyesmit; neniam revenoskien ajn vi iros Via destino en via alta mano Via laboro estas fari ĝin Savu la mondon...-idéztem fel nagyjából a nő szavait. Fogalmam sem volt milyen nyelven beszélt, de reméltem, hogy legalább az eldaryaiak értik.
-Ez nem tünde-rázta fejét.-Eszperantó. Nem mellesleg értelmetlen így, ahogy elmondtad, de a lényege körülbelül ez: sosem mehetsz vissza a világodba, a sorsod a te kezedben van. El kell végezned a feladatod, hogy megmentsd a világot. De mi a feladatod?-elmélkedett.
-Bár tudnám...-masszíroztam az orrnyergem.-Biztos nem térhetek haza?-szorult össze a torkom. Bár családom nincs, de barátaim igen...már ha túlélik a lidércek támadását.
-Ha tükörben fordítanám amit mondtál, így hangzana:,,Soha ne jöjj vissza bárhová is megy, sorsod a te kezedben, munkád meg kell tennie, mentse a világot"-idézte fel.-De ez így értelmetlen.

BEVEZETÉS

Amalie Byrne, egy 'majdnem' átlagos karakura, és 3458 évével tapasztalt is. Csak arra nem számít, hogy mikor Webert lidércek támadják meg, végleg búcsúzik idáigi életétől. Egyetlen szerencséje, hogy Roxanne, April és Nathalee, a három gárdatiszt szárnyaik alá veszik. Eközben Amalie egyre jobban összezavarodik; a honvágy, és az otthonérzet egyszerre tör rá, és próbálja mindkettőt elcsítitani. Régi barátok, titkok, a régi és új élet minden érzelme kavarog benne, és az Orákulumtól kapott feladat sem hagyja nyugodni. Megjárja a Pokol 7 bugyrát, harcol, de közben el akarja rejteni a titkát, és a szívében kavargó érzelmekkel is meggyűlik a baja. Aztán az augusztus végi bál is régi sebeket szaggat fel, nem beszélve a dögcéduláról. De mi van akkor, ha valaki mégis rájön a lány titkára? Honnan tudja, hogy megbízhat-e benne? Amaliet rémálmok gyötrik, amiket nem ért, aztán jön a közös küldetés, ami mindent a feje tetejére fordít. A Rowe ikrek múltja, egy lehetőség, Miiko titka, és a mérhetetlenül sok információ mellett, Amalie észre sem veszi, hogy olyan történik vele, ami már 1400 éve nem...szerelmes lesz.